IV. Tétel

Babits Mihály korai költészete

Életrajzi adatok:

· 1883. november 26-án született Szekszárdon.

· Apja Babits Mihály törvényszéki bíró, anyja Kelemen Auróra.

· Elemi és középiskolai tanulmányait - apja munkahelyének változásait követve - szülővárosában, Pesten és Pécsett végezte. A család jogásznak szánta, de 1901 szeptemberében magyar-francia szakos tanárjelöltnek iratkozott be a budapesti bölcsészkarra; második tárgyát hamarosan latinra cserélte.

· Négyesy László stílusgyakorlatain barátságot kötött Kosztolányival és Juhász Gyulával. Szakdolgozatát nyelvészeti témából írta.

· 1905-től kezdte tizenhárom éven át tartó tanári pályáját. Tanított Baján, Szegeden, Fogarason, Újpesten.

· Versei 1904-től jelentek meg; öt költeménnyel szerepelt a modern magyar irodalom első reprezentatív kiadványában, az 1908-as nagyváradi Holnap antológiában.

· Osvát meghívta a Nyugat szerzői közé, s haláláig a folyóirat munkatársa - szerkesztő, főszerkesztő, tulajdonos - maradt.

· Részt vett a háborúellenes mozgalmakban, a polgári forradalom idején tisztségeket vállalt a kulturális élet irányításában.

· 1919 márciusában egyetemi tanárrá nevezték ki. A tanácshatalom radikális intézkedései miatt visszavonult a közszerepléstől.

· Az elszámoltatás éveiben, 1922-ig rendőri felügyelet alatt állt. 1921-ben feleségül vette Tanner Ilonát (akinek írói neve Török Sophie).

· 1929-től megindult a Baumgarten-alapítvány tevékenysége, melynek irodalmi főkurátora lett. Ugyanebben az évben - Osvát halálát követően - levették a Nyugat címoldaláról Ignotus nevét, s főszerkesztőként Babits és Móricz jegyezte a lapot. Babits támadások kereszttüzébe került.

· 1934-ben egy rádióelőadás kapcsán figyeltek fel nehézlégzésére. Az orvosi diagnózis a gégeszűkület okául daganatot állapított meg, a műtétet 1938-ban végezték el. Babits Beszélgetőfüzeteivel, írásban érintkezett környezetével. Az átmeneti javulást követően állapota rosszabbodott. Még elutazott San Remóba, hogy átvegye a Dante-fordításáért járó kitüntetést.

· Hazatérte után, 1941. augusztus 4-én Budapesten halt meg.

Ady mellett az új magyar irodalom legmeghatározóbb alakja. A kortársak az irodalom vezéreinek tartották őket. Ugyanakkor kevés a hasonlóság kettejük között. Rendkívül jártas volt a filozófiában, magas általános műveltségét mindenki tisztelte. Babits igazi poeta ductus volt, hasonlóan Kazinczyhoz.

Az induló Babits célkitűzése kettős:

a.) Filozofikussá, bölcseleti érvényűvé tenni költészetét.

Babits kezdetben filozófusnak is készül, s csak a fogarasi évek alatt dönt az “örök költészet” mellett. Döntését segíthette a századforduló pezsgő magyar filozófiai élete (Hanák Péter: Az elfelejtett reneszánsz); ekkoriban indul a klasszikus és kortárs filozófusok magyarra ültetése, többek között az unokatestvér Dienes Valéria közreműködésével. Az induló Babitsnak még nincs kedvenc filozófusa vagy filozófiai korszaka (csak a második kötetben erősödik fel Bergson hatása), mivel a létezés egésze érdekli, szinte az egész filozófiatörténetre. Minden újítás a hagyomány újragondolását is jelenti egyben. Babits új tájékozódási pontot jelöl ki a maga számára a magyar líratörténetben.

b.) Poétikai szempontból. Babits túl akar lépni a romantikus énlírán, melynek lehetőségét a XIX. század második fele, illetve a századforduló magyar költészete véglegesen kimerített. A romantikus énlíra lényege, hogy a lírai én, mint versszervező áll a költemény középpontjában, s áttétel nélkül, közvetlenül szólal meg. Babits többféle módon törekszik e vershelyzet megváltoztatására, illetve a lírai én kiiktatására. Az iker- vagy párversekben (pl.: Strófák a wartburgi dalnokversenyből) megkettőzi a lírai ént, a perszóna- vagy álarcversekben közvetítőt iktat a lírai én és az olvasó közé (pl.: Zrínyi Velencében, Aliscum éjhajú lánya), illetve teljesen kiiktatja a lírai ént az ún. tárgyversekben. A törekvés tehát egy objektív, tárgyias költészet létrehozása.

1909-ben megjelenő verses kötetével, a Levelek Írisz koszorújából, az irodalmi élvonalba került. Címe jelképes a kötetnek, és egyúttal költői programnak is tekinthető.

Írisz a görög mitológiában a szivárvány istennője. Ha a versei a kötetben egy-egy levél Írisz koszorúján, akkor ugyanolyan sokszínűek a versek, mint a szivárvány. Változatos, sokszor egymást ütő verseket tartalmaz a kötet. Ez a fajta sokszínűség Babitsot fényezi, jelzi, hogy mindenről, mindenféle hangnemben tud énekelni, akár egymással ellentétesekről is. Témák, hangnemek, korok, stílusok, versformák sokszínűsége jellemzi magát a kötetet. Rendkívüli tehetséggel és hibátlanul használja mind az antik versformákat, mind a modern verselést.

Egyszerre volt újító és hagyományőrző, a klasszicistát a modernnel akarta ötvözni.

A kötet első versében pontosan ez a kettőség jelenik meg. Az In Horatium című óda a kötet nyitó/programadó verse. Egyfajta ars poeticának is fel lehet fogni. A vers címe kettős jelentésű, Horatiussal illetve vele szemben érvel a költő. Bár Horatius Babits példaképe volt a versben mégis inkább a nagy ókori költővel szembe helyezkedik. A vers Horatius egyik leghíresebb költeményének a szabadfordítású változatával kezdődik. Ebben az indításban van valami elkülönülő szándék, amelyben eltávolodik a tömegízléstől, csak a beavatottakhoz, az értő olvasóhoz szól. Babits az örökké változó, mindig megújuló világ eszméjét Hérakleitosztól veszi át, versbe emelve annak talán leghíresebb gondolatát, a ‘pantha rei’-t (“Nem lépsz be kétszer egy patakba”).

A versben keveredik az antikvitásra jellemző verselés:

- maga az evokált személy, Horatius, a versben az ő tökéletességét hirdeti

- az antik strófa: alkaioszi strófa

- antik mitológiai elemek

- antik filozófia- dialektika eszméje (minden változik, az ellentétek viszik előre a világot)

És a modern elemek:

- A soha-meg-nem-elégedés filozófiája szemben áll Horatius megelégedésével

- A versből jól látszik Babits programja: a régit az újjal keverni.

„Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
   s a régi forma új eszmének
      öltönyeként kerekedjen újra.”

A kötet második verse az Óda a bűnhöz. Ebben a versében a lázadás erkölcsét hirdeti. A változás, az újítást tartja a jónak. Azt a Bűnt magasztalja, amely a bátorságot, az új utakat kíséri. A világi ellustult polgárok ellen szól. A Bűnnek ajánlja líráját, ő is rontani és építeni akar, új földrészeket felfedezni, és új világokat.

A kötet harmadik verse a Himnusz Íriszhez, mely a világ miden színének befogadására kész sóvárgó imáját fejezi ki. A sötét éj, a színtelen világ tagadásával indul a költemény, és könyörgéssel folytatódik. A világ tarkaságát szeretné magáévá tenni, lelkében hordozni. Azonosulni kíván mindazzal, ami volt van és lesz, és lelkének folyamatait ugyanúgy meg szeretné ismerni.

Messze... messze... (1907.):

Sokrétűen kapcsolódik a költői programhoz. Részint a magyar impresszionista stílus remeke, a nominális stílus lehetőségeinek ad abszurdumig vitele. A versegész ily módon a maga leporellószerűségével nem csak az állókép jelleget hangsúlyozza, hanem mozgalmasságot is visz a versbe. Életérzését tekintve közel áll a szecesszió elvágyódás-kultuszához. A kötet egészét tekintve a világ sokszínűségét, gazdagságát hirdeti. Az utolsó strófa ezt állítja szembe az emberi megismerés korlátozott lehetőségeivel és voltával, hiszen – Goethét idézve – a személyiségnek világnyivá kéne tágítani önmagát, hogy befogadhassa a világot.

Fekete ország (1906.):

A páratlan, a költészet határát súroló, de a világképbe illeszkedő monotónia valójában a ‘Himnusz Irishez’, illetve a ‘Messze... messze...’ ellenverse; az egyszínű, homogén világ rettenetét, emberidegen voltát fejezi ki. Filozofikus vers, a látható világ egyhangúságát ábrázolja.

Végül a kötetzáró vers a Lírikus epilógja. Bár az egyik legkorábban keletkezett költemény, mégis utolsóként került bele a kötetbe, így téve keretes szerkezetűvé a kötetet. A vers elégia, szonett formában íródott. Babits önmagát, és verseit vizsgálja ebben a versben. (Önértékelő). A vers nem összefoglalója a kötetnek, nem is ars poeticája, hanem egy újabb filozófiai-ismeretelméleti probléma megragadása: mi van akkor, ha egybeesik a megismerő alany és a megismerés tárgya, azaz az alany és a tárgy. A vers filozofikus jellegét erősítik a közismert toposzok. Schopenhauertől veszi át a bűvös kör, a vak dió metaforáját, Nietzsche Zarathustrájából való a vágy nyila és az ómega és alfa kifejezések. Az önmagába zártság problémájához illik a versforma, a szonett.

A második kötet (Herceg, hátha megjön a tél is! 1911) újdonsága Bergson filozófiájának, az életlendület elvének erőteljes jelentkezése. Bergson felfogásában az élet öntudatlanul is célelvű, de a célhoz vezető út nem egyenes vonalú, hanem kiszámíthatatlanul szerteágazó, akadályokkal teli. Ezekkel ütközve az ember az életlendület által halad tovább. A költeményekben a görögségélmény, illetve a mítosz megjelenése az örök, a nem múló megragadására tett kísérlet. (Klasszikus álmok; Campagna éneke)

A kötet reprezentatív darabja az Esti kérdés 1909. Hatalmas, retorikusan felépített, kérdésekkel tagolt, de meg nem szakított körmondatával ismeretelméleti problémát vet fel. Van-e oka, célja a világnak, a létezésnek; megismerhető-e ez az ok és cél? A vers látszólag a kérdések, és nem a feleletek sora. A kivételesen tömör, metaforikus jelzőkkel kifejezett Danaida- és Sziszifusz-képzet a világ értelmetlenségét sugallja, mint ahogy a záró sorokban megjelenő fűszál-példa is, mely tudatosan ellenpontozza az öntudatlan emlékezés áradó látomását. A felütés dajka-képe viszont az abszurditást egy fölöttünk álló erő kegyelmével, gondoskodásával, szeretetével ellenpontozza. (Ajánlom a tankönyv erre vonatkozó részének elolvasását.)

Korai költészetének záró darabjának tekintjük a Húsvét előtt című szabadversre emlékeztető rapszódiát, ami a Recitatív(1916) kötetben jelent meg. Az emberi szó kimondásáig, az artikulációig való eljutás fizikai és lelki szempontból egyaránt gyötrelmes folyamatát tárja elénk a költemény. Ennek megfelelő a választott műfaj, mely Rába György értelmezésében dithürambosz, azaz extatikus állapotban előadott közösségi érvényű ének. A mai poétikai terminussal inkább rapszódiának nevezhetjük. A felfokozott lélekállapotot jelzik a vers ismétlődő fordulatai és toposzai. A folyamat hitelesen jut el a kettős zárlat népdalt idéző egyszerűségéhez. Szintén a Beszélgetőfüzetekben jegyzi meg Babits, hogy a kortársak nem figyeltek fel a vers egyértelmű és hangsúlyozott németellenességére. A mű egyik központi szervezőképe az ősi malom-metafora, mely a mindent felőrlő pokoli idő jelképe. Pontos a cím jelentése is, mely nem csupán arra utal, hogy a Zeneakadémián tartott Nyugat matinén tavasszal olvasta fel Babits, hanem jelképes értelemben az örök reményre is, arra, hogy a szenvedéstörténetet a feltámadás követi. Ritmusa nyugtalan. A vers legfontosabb üzenete: a békevágy kinyilvánítása. ( Ehhez is ajánlom a tankönyv elolvasását. )

Az első világháború után Babits elétszemlélete és világfelfogása megváltozott. Új témák jelentkeztek. Szemlélete elkomorodott. Ezzel tért véget költészetének első szakasza.

Források:

http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Babits.htm

http://tetel.info/irodalom/babits-mihaly-kolteszete.html

http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/babits.htm

http://tetelek.atw.hu/backup/img/Online_tetelek/irodalom/Babits.Mihaly.html